Túra a Kamniki-Alpokban: a Skrbina - 2038m, a Kalski Greben - 2224m, a Grintovec - 2558m, a Mlinarsko Sedlo - 2334m, a Dolgi Hrbet - 2473m, a Skrbina - 2408m, a Skuta - 2532m és a Turska Gora - 2251m megmászása. 

Így leírva soknak tűnik...megmászni sem volt kevés!

Az előző bejegyzést ennek a cikknek a beharangozásával zártam, hát tessék!

Az előző hétvégén, vagyis szeptember 14-15-én nekivágtunk a Kamniki-Alpoknak. Már régóta kinéztem ezeket a hegyeket. Egyrészt otthon amikor kutattam az itteni lehetőségek után, másrészt a nyelviskolába menet, ahonnan gyönyörűen látszanak e hegység felhőt-karcoló sziklái. Elkezdtem tervezgetni az útvonalat, kitűztem az indulás napját, és azon kaptam magam, hogy egész csoport kíván nekivágni a túrának. Ugyanis szépen lassan híre ment hogy mire készülök, és akadtak páran, akik hozzám hasonlóan vágyakoztak a magasba.

A túra előtt elmentem a Szlovéniai Hegymászók Szövetségé-nek irodájába, tanácsot kérni az útvonalat és felszerelést illetően.

Szeptember 14-én, szombat hajnali 6:00-kor pedig végre kigördültünk a ljubljanai buszpályaudvarról, irány Kamnik!

A mászócsoport: három spanyol, egy portugál, egy török és egy magyar!

Az első nap

7:00-kor már szálltunk is le a buszról - hál' Istennek nem volt egy hosszú utazás. Sűrű ködben érkeztünk, de semmi vész, az előrejelzés szerint gyönyörű napos hétvégénk lesz.

Rögtön útbaigazítást kellett kérnem, ugyanis csak olyan térképet tudtam venni, amin Kamnik még pont nincs rajta. Az volt a terv, hogy a hegy lábáig hátralévő utat gyalog tesszük meg. Azonban az útbaigazítás rossz volt, és egy órás kör után visszaértünk a kiinduló pontra...még jó hogy ilyen korán elindultunk.

A hegy lábáig busszal is fel lehet menni, ezt 10 perccel késtük le, a következő 4 óra múlva jött volna. Szerencsére volt ott egy helyi, aki felajánlotta hogy elvisz minket Kamniska Bistricáig, ami gyakorlatilag az utolsó autóval megközelíthető település - vagyis inkább épületcsoport -, aztán már csak hegyek mindenfele.

20 perccel később már szálltunk is ki a kocsiból, és irány fel! A társaság vidám hangulatban ballagott az első meredek szakaszig, ahol aztán szépen elnémulva, ki-ki a saját tempójával kezdte maga alá gyűrni a hegyoldalt.

Másfél órai erőltetett menet után felértem az első állomásra. Ez a Kokrsko Sedlo volt, egy nyereg, két hatalmas hegy közt 1793 m tengerszint feletti magassággal (600m-ről indultunk!!). Itt vártam be a többieket, és volt az éjszakai szállásunk is, mely a Cojzova Koca nevet viseli.

Egy kis pihenő után lerakodtuk a felesleges holmit, és indultunk az első csúcsra, a Kalski Greben-re.

A kijelölt ösvény egy ideig a rétegvonalon vezetett, majd jött a sziklamászás, amikor kiépített, fix köteles úton kellett megmászni az ormokat. 

Közben a török srác visszafordult, jelezte hogy elege van, és hazamegy! Ő a szobatársam, ezért tudott a túráról. Kezdetektől fogva próbáltam lebeszélni. Se kondíciója, se megfelelő felszerelése, és egyáltalán, semmi ilyesféle tapasztalata nem volt. Az állandó dohányzás és piálás csak rontott a helyzetén. Azt hiszem egy életre elment a kedve a hegymászástól...

Számunkra nagy megkönnyebbülés volt ez a tény. Gyorsabban haladtunk, és jobb lett a hangulat is. Hihetetlen idegesítő ugyanis amikor egyvalaki feltart egy egész csoportot a felkészületlensége miatt.

Utunk egy hosszú hegygerincen vezetett tovább, és gyönyörű kilátásban volt részünk. Hét ágra sütött a nap, mi meg nem győztünk betelni a látvánnyal. Elérkeztünk egy szakadékhoz. Körülbelül 15 méteres függőleges szakasz, szintén kiépített pálya. Itt fordult vissza a portugál srác, Bernardo.

Négyen folytattuk a menetet. Sietnünk kellett, mert még sötétedés előtt vissza akartunk érni a szállásra.

És akkor megláttuk a csúcsot, pár pillanat múlva pedig örömittasan kattintgattuk a fényképezőgépet, és beírtuk magunkat az évkönyvbe (ez minden komolyabb csúcson megtalálható, a mászó beírhatja a sorszámát, dátumot, nevét, származási országát és városát, kiindulási és célállomását). 

Vissza a szállásra! Gyors ütemben haladtunk, míg az odaút vagy másfél órát vett igénybe, a visszaút csak 45 percet - sokat számít ha ismert útvonalon haladhatunk.

A szállás kegyetlen volt. Szűk szobában, egy még szűkebb ágyban aludtunk. Legnagyobb bánatunkra lefürödni nem tudtunk (ennek hála viszont a szúnyogok sem igen zargattak minket). Megbeszéltük a másnapi menetrendet, és eldőltünk mint a zsák. Kimerültünk, 8 órakor már mindenki húzta a lóbőrt.

A második nap

Tévedett az előrejelzés! Erős, hideg szél és sűrű köd. Ez fogadott amikor kiléptem a fűtött házból. Nem baj, legalább kevesebben lesznek a csúcson.

Reggel 7:00. Sorakozó, fotózkodás a napfelkeltében. Az első csúcs a Grintovec. A szállásunktól mérve még 765 méter szintet kell legyűrnünk. Az első pár lépés után már indul is az emelkedő. Izomlázam volt, és így reggeli után egyből elindulni nem volt könnyű. Az idő hűvös volt, 0 fok körüli. De erre számítottunk,  mindenki hozott téli ruházatot.

Ahogy emelkedtünk, szépen lassan körbeölelt minket a sűrű felhő, száz méterre is alig láttunk. Aztán kb. egy órai mászás után végre felértünk! 2558 méter magasan, a Kamniki-Alpok csúcsán, tomboló szélviharban álltunk és néztünk amíg a szem ellát. A nap vakított, ekkor már a felhők felett jártunk, alattunk a sebesen nyargaló hófehér felhőtömeg. Gyönyörű látvány volt!

Nem sokat időztünk. Bevártuk a többieket a szélárnyékos oldalban, de az állgogálás miatt hamar elkezdtünk fázni, így megsürgettem az indulást. Miután ismét átnéztük a térképet és a leküzdendő távokat, hárman visszafordultak. Manu és én folytattuk a túrát. A többiekkel Kamniska Bistricában fogunk találkozni, ahonnan indultunk, és onnan majd együtt indulunk haza.

Következett a túra legnehezebb és leggyönyörűbb szakasza. A hideg miatt elgémberedett tagjaink hamar visszanyerték rugalmasságukat a folyamatos sziklamászástól. Fel- le, gerinceken, kőhidakon, szakadékokon és csúcsokon át meneteltünk. Szerencsére jórészt a szélárnyékban vezetett az ösvény, mely nagyban megkönnyítette a dolgunkat.

A mászás során azt vette észre, hogy a gyerekkoromban elsajátított képességeimet kezdtem használni. Nyilván azóta ez tovább fejlődött, de azt hiszem a számtalan fára mászásnak, és a Balaton-parti kövön ugrálásnak meglett az eredménye. Itt persze kellemetlenebb ha leesik az ember. Folyamatosan koncentrálnom kellett, és mivel már órák óta meneteltünk, ez egyre nehezebben ment.

Egymást követték a csúcsok. Mindegyiken közös fotó, évkönyv és pecsételés. Utóbbi a szlovéniai hegységek csúcsait tartalmazó kiskönyvbe történik. Amolyan naplóként működik, mint otthon a Kéktúra igazolófüzete.

Útközben sokat gyönyörködtünk a tájban. Kerestem a témát a fényképezésre, de úgy éreztem képtelenség visszaadni azt amit látok, úgyhogy nem sokat erőlködtem. Eltörpültünk az óriás matuzsálemek közt, furcsa érzés volt hogy mennyire senkik vagyunk a hely ősidőkig visszanyúló történetében. Ugyanakkor a szabadság érzése lett úrrá rajtunk, na nem mintha amúgy nem lennénk azok, de ez más volt. Csak magunkra számíthattunk, talán ez a titka...

Már a túra vége felé jártunk, legalábbis ami a csúcsokat illeti. Megmásztuk a Skutát és a Turska Gorát is. Ezzel gyakorlatilag kiveséztük a környék nagyjait. Egy csúcs lett volna még hátra. De az odavezető út elágazásánál közösen megegyeztünk hogy ezt legközelebbre hagyjuk (talán sose másszuk meg). Nem baj, amiért jöttünk azt megkaptuk, és ráadásképp egy jól megtermett hegyi kossal is találkoztunk. Elég volt!

Mielőtt elindultunk volna lefelé a hegyről, betértünk egy újabb szálláshelyre. Takaros, jó fekvésű, pazar kilátással, sajnáltam hogy nem itt szálltunk meg előző este...Itt is kaptam egy pecsétet. Kiderült, hogy az illető akitől kaptam, a ljubljanai egyetem egyik tanára. Megörült amikor megtudta hogy erasmusos hallgatók vagyunk.

Indulás lefelé. Itt már nem kellett sziklát mászni. Futottunk, mert így kevésbé fájt a térdünk. Egy óra alatt 6 km-t tettünk meg, 1246 m szintcsökkenés mellett! A hegy aljában vártak minket a többiek, megörültünk a viszontlátásnak. 

Beültünk az ottani vendéglőbe, mert 2,5 órát kellett még várnunk a buszra. A pincérnő látta rajtunk a kimerültséget, és felkínált két tálca teasüteményt, mint a cég ajándéka! Vastaps és éljenzés!

Épségben, jóleső fáradsággal, élményekkel telve érkeztünk vissza a kollégiumba! A következő túránkra már vagy harmincan bejelentkeztek, mindenki menni akar!

 Merre tovább? A Kokrsko Sedlo-n

Útközben - itt fordult vissza Bernardo, a portugál csapattárs.

A Kalski Greben 2224m - a csúcson találtunk még egy pár birkát! Itt őrizni sem kellett őket.

Vissza a szállásra - végig a gerincen!

A nap is lemenőben...más mint a tanyai, de azért ez is tetszett!

A Grintovec csúcsán! A zászlót majdnem elvitte a szél. Balról jobbra: Én, Ángel, Manu, Bernardo, Ander

Rohanó felhők felett! Kilátás a Grintovecről.

Ide már csak ketten mentünk. Előttünk jobbra a Skuta sziklái (többek közt).

Ilyen ösvényt vág a lavina - félúton lefelé.

Az ajándék süti Kamniska Bistricában - jó befejezés!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.