December 1. hajnali 4:45

Lecsapom a vekkert. Végre eljött ez a nap is - már a kezdetektől vártam. Célom ismét a Kamniki-Alpok, annak is a csúcsa, a 2558 méterig nyújtózkodó Grintovec.

A terep tehát nem ismeretlen, de ezúttal sokkal komolyabban kell venni! A tél acél hideg lehelete elérte az Alpok, ezt a legdélebbre fekvő területét is. Nincs menekvés, megfagy az élet, a látszat legalábbis ezt mutatja. Egyeseknek azonban most kezdődik az igazi kaland!

Nyáron rengeteg turista merészkedik fel a csúcsokig – télen azonban ez a szám jelentősen megcsappan – elég érthető módon. Egyes komolyabb csúcsok téli megmászását olyan szinten jegyzik be a „hegymászók nagykönyvébe”, mintha új csúcs felfedezése történt volna. Ekkora tehát a különbség – hideg, fogvacogás, visszacsúszás, megannyi kínlódás. Akkor mi a magyarázata annak hogy egyesek mégis ide vágynak? Hogy ami az egyiknek rémálma, az a másiknak a mennyország? Egyeseknek a megfelelő képek megfelelő magyarázatot nyújtanak, míg másoknak írhatok bármit, nem lenne foganatja.

Lényeg a lényeg, igen, én azok közé tartozok, aki nem tud ellenállni egy ilyen kihívásnak, erre vártam, ezért jöttem, vágjunk hát bele életem első igazi alpesi mászásába!

El kell érnem a 6-os buszt! Manu-val, a portugál társsal a megállóban találkozok 5:50-kor. Este összepakoltam mindent, úgyhogy csak magamra rántom a ruhákat, pikk-pakk elkészülök, és nyomás. A jelentés szerint gyönyörű napos időnk lesz, ezt igazolja a felém boruló csillagos ég is. Kristálytiszta, jéghideg, csöndes a reggel – ideális!

A busz Kamnikban rak ki minket. A hegy alatti menedékház innen még 15 kilométer. A csatlakozás csak egy óra múlva jönne. Ezt tudtuk is, nincs hiba a tervezésben. Arra gondoltunk hogy megkockáztatjuk az utat stoppal – hátha lesznek más mászók is, akikkel közös a cél.

Húsz percig kutyagoltunk a hideg pirkadatban. A tökéletes csöndet csak a bakancsok tompa kopogása, és a kamáslik susogása törte meg. Nem szóltunk – minek?

A főúton szokatlanul sok autó haladt el mellettünk, és szokás szerint egyik sem akart felvenni – míg nem, érkezett a várva várt hegymászónk, akibe vetett hitem már épp szertefoszlott.

Egy fiatal szlovén srác vett fel minket – pár évvel idősebb nálam. A szomszédos hegycsúcsra tervezi a menetet. A hegy alatt az ösvényeink szint összeérnek, ennek köszönhetően szinte a „bejáratig” autóval mehettünk – rengeteg időt spórolva ezzel, ami nagyon sokat jelent a téli rövid nappalok szempontjából.

A Nap első sugarai már nyaldossák a csúcsokat. A sikoltó hajnali fényben, a csúcsokról felszálló friss pára gyönyörű látványt nyújt. Végre igaza volt a meteorológusoknak – egy felhő sincs az égen, 0 oktás, tökéletes!

Egy szem hó sincs az út elején, még csak 800 méteren vagyunk, ez még csak a bemelegítő. A kemény emelkedőn hamar kiderült, hogy nagyon túlöltöztem. Egymás után kapkodom le magamról a rétegeket, mielőtt megizzadnék. De tudtam hogy jönnek még kemény hidegek, és később nagyon is örültem annak hogy a fél ruhatáramat magammal hoztam.

1200m

Mintha most lépnénk pályára, szabályos hóhatáron kelünk át – „útlevelek” ellenőrzése: hágóvas, jégcsákány, és a többi. Az eredeti ösvényről letérünk. A hóba sokszor combközépig süllyedek, keresem a keményre fagyott szakaszokat, ahol még viszonylag könnyen elboldogulok. A folyamatos besüllyedés és kisebb csúszkálások rengeteg energiát vesznek el. Túrabotom nincs, úgyhogy kemény 4 órás combizom munkának néztünk elébe! Két óra alatt érünk fel a Kokorsko Sedlo-ra, a menedékházhoz, ami első Grintovec-mászásunkkor a szállásunk volt. Zárva van, majd tavasszal nyitnak. Tartunk egy kis pihenőt. Az eddigi szakaszt rövidebb idő alatt tettük meg mint nyár végén! Az igaz hogy akkor hatan voltunk, most meg kettesben szaladunk felfelé. Tea, csoki, és indulás tovább – kezdtünk fázni, nem volt mit tenni, menni kellett. Egy tábla két órás szakasznak írja a hátralévőt, na majd meglátjuk ( az előző két és fél órásnak volt titulálva).

A terep egyre izgalmasabb. Egy ötven méteres szakaszon húsz centi széles ösvényecske vezet keresztül. Az utat az előző mászók befagyott nyomai mutatják. Kérdéses hogy a nyomokba lépve kitart e még a perem – minden esetre a jégcsákányt a kezembe veszem, hogy ne kelljen a hegy lábáig leszánkáznom, ha véletlenül úgy adódik.

Jókedvűen haladunk felfele – egy háromtagú csapat jön szembe – szlovén meglett korú profik! Láthatóan örülnek nekünk, és viszont – a kölcsönös öröm annak is betudható, hogy végre hasonszőrű elszánt fanatikusokkal találkozhatunk.

A beszélgetés végére újabb csapattárs érkezik. Manu ismerőse, akivel egy futóversenyen találkoztak. No lám, kicsi a világ, de ez a hegy kezdett marha nagy lenni…

Egy óra ötven perc alatt értünk fel. A combjaim beton kemények lettek, tombolt bennük az izomláz, néha meg kellett állnom annyira fájt már. De felértünk, épségben, minden rizikó nélkül, és ez a fő.

És akkor jöjjön a látvány. Megpróbálom leírni a leírhatatlant, átadni azt az érzést ami papíron csak sivár érthetetlen állapot lehet, halvány kivetülése a valódinak.

Száz ágra süt a nap. Olyan meleg van hogy egy szál pulóverben vígan meg lehet maradni – persze csak a szélcsendes oldalon, de még a csúcson sem vészes.

Körös-körül a Kamniki- és Júliai-Alpok, a Karavankák és Dolomitok sziklái hasítják az eget. Ameddig a szem ellát, hófödte csúcsok százainak hihetetlen kavalkádja fogad. Azt hittem hogy a korábban átélt katarzis érzéseit fokozni már nem lehet. De tévedtem, és valószínűleg mindig az adott pillanatban szívvel lélekkel átélt állapot lesz a katarzisok netovábbja. Ebben a fejezetben a főszerep a Grintovecé. Ilyet még sosem láttam és sosem éreztem. Hihetetlen mélységek és magasságok, rettentő távolságok, mindez a létező legtisztább, hófehér és tengerkék színek teljes pompájában, hideg magashegyi levegővel vegyítve, amiből jókorákat szippantunk, hogy majd szétrepeszti a tüdőnk. Így lehet a megfagyott birodalom szívmelengető paradoxon.

Félórai sütkérezés után ismét útra készek vagyunk. Most jön a neheze, épségben lejutni a hegyről. A mély hóban szaladunk lefelé, magasra rúgva a bakancs által feltépett hó paplanokat. Néha előfordul hogy a vastag hóréteg alján egy egy jégperem úgy megfogja a lábunk, hogy már nem tudjuk kirántani. Ilyenkor látványos tigrisbukfenc következik, majd futás tovább. Felhagyok a hágóvassal, lefele nem kényelmes, túlságosan leragasztja a lábam, és emiatt egyszer egy hirtelen mozdulat következtében, szépen kihasítom a kamáslimat.

Visszaérünk felső menedékházhoz. Ezer méter ereszkedés egy óra alatt. Jöhet a következő szakasz! Ez egy meredek völgyben indul, ahová a téli nap sosem süt be, ennél fogva a hó kőkeményre fagyott, és a szélfúvás miatt szinte teljesen sima. Kívánni sem lehetne jobb szánkópályát. Szánkót persze nem hoztunk magunkkal, de ez egyáltalán nem akadály. Én mentem leghátul. Mikor leértünk a pálya tetejéhez, kiosontam oldalra, hogy meglepjem a többieket. Kezemben a jégcsákánnyal hátra vetettem magam, és – irány lefelé, méghozzá sebesen!

A meredeken igen hamar begyorsultam, és mivel nem ismertem ezt a szakaszt, ráadásul sosem csináltam még ilyet, nem akartam hogy tovább gyorsuljak. Hasra pördültem, és belevágtam a csákányt a hegy oldalába. Arasznyi mély árkot vágtam jó húsz méter hosszan. Kiszakadó jégdarabok szálltak ezerfelé, porzott a hegyoldal a nyomomban.

A mutatványt többször is megismételtem, egyrészt mert még tartott a pálya, másrészt sokkal könnyebb volt így haladni – expressz ereszkedés!

A hegy aljára két óra alatt értünk le. Kicsit fáradtan, én főleg szomjasan – a mézes mentateámra ugyanis többen szemet vetettek, úgyhogy annak hamar befellegzett.

Szerencsésen leértünk, örömmámorban úszva. És hogy még egy jó dolog történjen a napon – elfuvaroztak minket egészen Ljubljanába – ez már csak a hab volt a tortán, Manu barátjának jóvoltából ( az utazás aznap így csak 3€-ba került).

Így történt a Grintovec téli meghódítása.

 Turska Gora sziklái

Kaptatón - a későbbi "szánkópálya". Az alsó szakasz eltűnik a mélyben...

Manu és Én - újra a csúcson!

Magyarországra néző pazar panoráma - középtájon balra a Skuta csúcsa

Távolban a Triglav-, a Júliai-Alpok kiemelkedő csúcsa

Havasi csóka - pár perc alatt kiszúrta a szendvicset

Sütkérező havasi csókák!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.