Ég és föld között 2.

Szeptember 27.

A napomat a nyelviskolában indítottam. Ez az utolsó óra, összecsődül minden osztály, előadások, evés-ivás a program. Délben szabadulunk. Búcsúzóul még beültünk egy kávéra a belvárosban az addigi osztálytársakkal. Mostantól ritkábban találkozunk majd, mindenki szanaszét, más-más karokon. A fáradtságtól nem tudtam odafigyelni a beszélgetésre, egy óra után felálltam és eljöttem. Még a forró csokit is elfelejtettem kifizetni, itthon jutott eszembe…

Egy kis szieszta után leültem átgondolni a túra menetét. Összepakoltam a felszerelést, bevásároltam a szükséges muníciót – csokoládé, diákcsemege, szendvics. Minden megvan, már csak a többiek kellenének.

A Triglavra a Vrata völgyből szeretnénk felmászni. Ez a legrövidebb út, ennélfogva a legmeredekebb is. A távot kétszer kell megtenni, mivel egy nap alatt szeretnénk fel- és lejutni. Ez nem olyan könnyű, mint ahogy így leírva hinné az ember, és az itteniek is kalapot emelnek a teljesítők előtt.

A szlovének közt él még a szokás, miszerint minden jó hazafinak egyszer életében meg kell másznia ezt a felhőket karcoló, zord matuzsálemet. De én eddig akárhányszor kérdeztem a helyieket, mind csak rálegyintett hogy majd egyszer…de mikor? Na ez nem az én gondom, mi megyünk és kész!

Beleszaladtunk az éjszakába, még mindig sehol senki. Várok a szobámban, próbálok aludni, de nem akaródzik jönni az álom. Fájós fejjel kóválygok az éjszaka közepén. Hol a fenében lehetnek? Baj történt? Tudniillik magyar barátaimat várom epekedve, akik ezúttal a mászó társak lesznek. Hatan vágunk neki az útnak, már ha ideérnek végre.

És igen, végre megszólal a telefon, fél perccel később az udvaron találkoztunk! Éjjel 1:00… Gyors örömködés után már indulunk is. A terv a következő: Mojstrana, alvás, kelés, Triglav!

Mojstrana 10km-re fekszik attól a ponttól, ameddig még autóval megközelíthető A hegy. Itt alszunk, kint a szabadban – vadkemping, mi sem természetesebb. Ketten az autóban, ketten sátorban, ketten a szabad ég alatt térünk nyugovóra, egy jóleső pálinka után! Éjjel 2:00. Jó helyet találtam magamnak, és akkorát tudtam volna aludni…de 4:00-kor megszólalnak az ébresztők! Ki az ágyból, álmot kidörzsölni a szemekből és irány fel.

Azt a bizonyos 10km-t még kocsival tettük meg. 5 körül parkoltunk le, fél 6-kor már menetre készen. Most már nem állíthat meg senki. Eljött amire vártam, nekimegyünk a legnagyobbnak!

Jókedvvel baktattunk fölfelé a sötétben. Lassan megvirradt, és a sűrű tejfölös ködből előbukkantak a hegység irdatlan sziklái. Ott voltak az orrunk előtt, nyíl egyenesen törtek az ég felé. De ez még csak a hegy túlméretes lába, úgy 1500m magasan járhattunk. Fordulópont, innentől jódarabon sziklát kell mászni, vége a kényelmes sétafikálásnak, mostantól fokozott figyelem. A mászást igazából két dolog teszi itt veszélyessé. Egyrészt ha valaki meginog, annak egyes szakaszokon komoly következménye lehet, a másik a fentről aláhulló kövek. Ezeket szinte sosincs idő rendesen bemérni, mert mikor meghallja az ember, már ott is vannak. Egyet én is elkaptam, de szerencsére mikor meghallottam azt a félreismerhetetlen gördülést, egyből be is bújtam egy szikla alá. Jobbat nem tehettem, csak próbáltam belesimulni egy repedésbe, és úgy tenni mint ha ott se lennék. Ekkor következik az az idegtépő várakozás, amikor kiderül, merre megy az a kő!?

Puff! Az egyik öklömnyi darab a táskámon landolt, még akkor is ott maradt a tarkóm mögött mikor felálltam, de semmi bajom – az őrangyal gárda odafönt 24 órás műszakban dolgozik! Meg is ígérem magamnak, adok a föntieknek némi pihenőt, másnap relaxálok, akkor talán nem történik ilyesmi. Nincs mese, itt figyelni kell, ez nem játék!

A következő szakaszokon szépen haladtunk fölfele, gond nélkül, húzott felfele a Nagy Öreg. Útközben több magyar csapattal is találkoztunk, hol ők mentek előttünk, hol fordítva, egymást hajtottuk a csúcs felé.

2515m – pihenő. Egy szép nagy menedékház várt itt minket, mely fent a hegygerincen,  az egyik kisebb szirt tetejére épült, ennélfogva állandó harcot folytat a szűnni nem akaró vihar erősségű szél ellen. Utóbbi javát szolgálja, hogy egy nyereg fölött vagyunk, ami még inkább felerősíti a hatást.  Érdekes légkört teremtettek odafönn. Turistaszálló, kápolna, helikopter leszálló - nagy volt a nyüzsgés.

Félórányi pihenő után újra elindultunk. Én mentem legelöl. Elindultam a saját tempómban - mert ugye mindenkinek a sajátja a legkényelmesebb – aztán így alakult. Akkor még nem éreztem hogy szükség lehet a segítségemre – nem is volt – így mentünk szépen külön-külön. Ez a szakasz már különben is csak arról szól hogy az egyén végig akarja e csinálni vagy nem. Ez a jó az egészben: senki nem mászik fel helyetted! Itt az embernek saját magát kell legyőznie. Na ne legyünk túl drámaiak, végül is ez még nem az Everest…Nyílván nem egy Hármashatárhegyről van szó, de nem volt azért ez vészes.

Tejszerű köd, nem látok semmit, csak megyek megyek tovább, kapaszkodom fölfelé. Egyértelmű, a csúcson semmit sem fogok látni a gyönyörű kilátásból, azt megette a fene, vagy inkább füstbe ment. Végül az egyik sziklaorom mögött végre végre, több órányi erőfeszítés után – ott van! A Júliai-Alpok csúcsa – 2864 m! Az eddigi legmagasabb csúcsom (és többünknek a csapatból). A „kilátással” nem foglalkozom. Diadalmasan állok, egyedül, csöndben, hófehér felhőrengetegben. Aztán lerogyok a kunyhó mellé (a csúcson ugyanis egy vészhelyzet esetére emelt bivak-ház található).

Hangokat hallok, ráadásul magyarokat! De nem a mi csapatunk, az még kicsit odébb van. Aztán végre megérkeznek a többiek is – mint akiket kifacsartak. Ki sem mondjuk, mindenkin látszik, ma már nem akarunk fölfele menni (pedig még csak most jön a neheze, a visszaút).

Fél óra pecsételés, fotózkodás és koccintás után nekivágunk. Irány haza – könnyű azt mondani…

A kezdő hegymászók gyakori hibája, hogy az erő beosztása csak a felfelé vezető szakaszra elegendő. Aki nem ismeri a határait, annak kemény fájdalmakkal kell megküzdeni a lefelé vezető úton. Vegyük sorra: térdfájás, combizomláz, vízhólyag, émelygés… nem hangzik túl jól. Nem véletlen hogy a balesetek 80%-a ereszkedés közben történik. Az ember hajlamos elhinni, hogy a csúcs meghódításával a kihívás teljesítve van. De épségben visszajutni az alaptáborba mégiscsak jobb befejezés.

Baktatunk lefelé. Az idő szépen tisztul, és mire a fenti turistaszállóhoz érünk, kisüt a nap, és gyönyörű látványban gyönyörködhetünk. Kattintunk pár fényképet, és bevetjük magunkat az étterembe. Egy erőleves után szedjük a cókmókot. Nincs sok időnk, sötétedés előtt le kellene érni! Ez volt a terv. De ahogy múlt az idő, tudtuk hogy nem ússzuk meg, itt a hegyen fog ránk sötétedni. Jön tehát a „b” terv: legalább a sziklamászás részét kell teljesíteni az éj beállta előtt. Erről nincs vita, muszáj. Sötétben lemászni fokozottan, hogy úgy mondjam kellemetlen. Hál’ Istennek nagy nehezen elérjük az utolsó drótkötélpályát. Csak semmi vagánykodás – karabinert föl, és nyomás! Épp időben. Pár perc pihenő után már gyulladnak is a fejlámpák – most jön az utálatos rész.

Sötétben folyton az az érzése támad az embernek, hogy milyen rengeteg hosszú utat tett már meg, de a célnak még híre hamva sincs. Érdekes ilyenkor az erdő, egy egész más arcával néz az emberre. Néha ijesztő, néha barátságos – néha meg a fenébe kívánja az ember, csak érjünk már le!!!

Lassan megyünk. Erősödnek a fájdalmak, egyre nehezebb figyelni. De a nehezén túl vagyunk, ez már „csak” egy hegyi ösvény.

A menetelés közben azon kaptam magam, hogy átestem a türelmi holtponton. Eleinte kezdtem ideges lenni, amiért nem haladunk úgy ahogy elgondoltuk, úgy ahogy szerettem volna. De látva azt, hogy a csapat mennyire összetartón, hisztéria és nyavalygás nélkül küzdi tovább magát lépésről lépésre, rám is átragadt ez a nyugalom. Gond egy szál se, megvagyunk az utolsó emberig, törés, ficam és egyéb komoly baj nélkül. A többi nem érdekes – egyszer majdcsak odaérünk. Ettől új erőre kaptam. A cél innentől az volt, hogy egymás segítségére legyünk - bajtársak!

Még egy utolsó, talán a legkeményebb akadály tűnt fel – elfogyott a vizünk. Ez a legidegesítőbb, ami a túra során történhet – Montenegróban történt velem hasonló. A kitikkadt ember képtelen elvonatkoztatni leghőbb vágyától, egy korty víztől. Ezzel azonban tovább hergeli magát, a szervezetét. Ez szintén tapasztalat dolga, de amíg ezt jól megtanulja az ember, az fájdalmas és hosszú út. Szerencsére nekem semmi bajom nem volt – jól éreztem magam, fáradhatatlannak. Az utolsó szakaszon futottam egy nagyot. Bár nehezen szántam erre magam – hogy egy ismeretlen erdőben éjszaka elszakadjak a többiektől – de már viszonylag közel voltunk a célhoz, egyébként meg muszáj volt.  Futás közben távoli szarvasbőgés hallatszott – persze egyből medvére gondoltam, ez valahogy a rögeszmém, kivert a hidegveríték, de aztán helyre raktam a félelmeimet. Visszaértem, volt tehát már vizünk – a csapat ismét felélénkült, pár perc múlva pedig már ott álltunk a kiindulópontnál. Az igazi siker! Megcsináltuk!

Összekapaszkodva hálát adtunk azért, hogy épségben – és hogy egyáltalán végre – visszaértünk! A nap legszebb pillanata volt! És ezért megérte küszködni!

Egyszer csak feltűnt a felhők közül. Hajnalodik a Triglav hegyei közt.

Jó reggelt! Itt az 1500. méter! Mostantól kézzel-lábbal mászni kell.

Nem egy margitszigeti séta...

Magyarok a csúcson - együtt a csapat! Balról: Ernyey Marci Én, Rozovits Feri, Szép Dávid, Mérő Máté,        Ernyey Tomi

Tiszta időben pazar a kilátás!

Habfürdő az alkonyatban

Amikor egy forró fürdő és egy puha ágy szinte visszautasíthatatlan lenne - battyogás lefelé, még kb. 2 óra a célig

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.